A háború előtt bírósági jegyzőként és igazságügyi minisztériumi tisztviselőként
dolgozott. Erdei Ferenc felkérésére a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát
vezette 1947 júliusáig, és a megyerendszer reformját sürgette. 1956-ban részt
vett a Nemzeti Parasztpárt majd a Petőfi Párt újjászervezésében. November 3-12.
között a Nagy Imre kormány államminisztere volt.
1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték és 1963-ban amnesztiával szabadult. Nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott. Munkásságát az állam- és jogelmélet, a nemzetközi jog, közigazgatási kérdések, és a közép- és kelet-európai politikatörténet határozta meg.
Jelentősebb munkái:
- A szankciók kérdése a nemzetközi jogban (1934)
- Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom (1944)
- A magyar demokrácia válsága (1945)
- A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946)
- Az államhatalmak elválasztása egykor és most (1947)
- Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. (1948)
- Az európai társadalomfejlődés értelme (1971–1972)
- Közigazgatási területrendezés és az 1971. évi településhálózat-fejlesztési
koncepció.
1979. május 10-én hunyt el Budapesten. Temetésén, amelyen több ezer tisztelője vett részt több száz titkosrendőr társaságában, barátai nevében Illyés Gyula, fiatal tisztelői nevében Kenedi János mondott beszédet; a gyászolók pedig a Himnusz spontán eléneklésével fejezték ki érzelmeiket.
Halála után 2 évvel szamizdatként jelent meg a munkásságát összefoglaló Bibó-emlékkönyv. 1985-ben az ELTE joghallgatói szakmai kollégiumukat a nagyhatású tudósról nevezték el.
